Ungár László
légifényképész
Hogyan találta meg ez a szakterület, illetve honnan jött az indíttatása a légi térképészet irányában?
1972-ben a Műszaki egyetemen dolgoztam, de a tanári fizetés nem vonzott. Linszky Ede említette, hogy a térképészetnél van felvétel. Az átvétel kilenc hónapig tartott, mert lekáderezték a családot. Öten kerültünk be, amiből az orvosin kettőt nem engedtek tovább, illetve a Sziklai Gábor átment a vízügyhöz. Izgága típus volt, nem tetszett neki a hadsereg, és a vízügynél nagyobb volt a szabadság. 1974-ben kerültem a Néphadsereghez. Megkezdődött a tavaszi időszakkal a felkészülés, a fekete-fehér Illford és Kodak típusokkal ismerkedtünk. A francia Kodak volt jobb minőségű. A fényudvar mentesítés nélküli filmek tartották a legjobban a geometriájukat. A spektrazonális filmek embargósak voltak, azokat a Műszaki Egyetemen keresztül szerezték be. Ezeknek csupán hathetes volt a szavatossága. A mérőkamera értéke többszöröse volt a repülőgépének.
Lánczi István havi beszámolókat írt a Térképész Szolgálat által végrehajtott légi fényképezésekről. Ezekben a jelentésekben részletesen benne vannak a bevetési feladatok.
Milyen berendezések segítették a navigációt?
Eleinte második világháborúból megmaradt és Il-28-asok célzókészüékeivel kipótolt, összetákolt orosz célzókészülékek álltak rendelkezésre a navigáláshoz, amiket különböző típusokból kiszereltek és öszvér módon összeépítettek. Kérvényeztünk az oroszoknál hivatalos úton a legújabb típusok beszerzését, de így nem kaptuk meg, viszont némi alkohol és barátság fejében később kaptunk hármat az akkor legmodernebb célzókészülékből, és azok kerültek beszerelésre a fotós An–2-esekbe a navigátoroknak, a sorra állást elősegítendő.
Milyen kamerákkal dolgoztak?
A második világháborús Zeiss kamerákkal sajnos nagyon mostohán bántak. Egyet a fiam szerzett meg és adott át a Hadtörténeti Intézetnek. Sokáig megvoltak, de többségüket szétszedték, szétfűrészelték, megsemmisültek.
Az RC-5-össel még üvegre is lehetett dolgozni, de ezzel és az AFA-TE kamerával mi már nem dolgoztunk, mert nem tartottuk megfelelőnek. Mi RC-8-asokal kezdtünk, ebből kettő volt, már mikor én odakerültem. A svájci kamerák előnyösek voltak, mert ha elromlottak volna, két napon belül itt volt Svájcból a szerelő. Amikor megjött az L–410 -es akkor hozzá érkezett az RC-10-es, és egyből be is építették az új repülőgépbe. Az L–410 -esnek nem volt pán paralel üvege alul. Teljesen nyitott volt, nem volt túlnyomásos. Eszünkbe jutott, hogy nem a kamerát kellene kidugni a repülőgépből, mert a turbulens áramlás képtorzítást okozhat. Egy gyűrűt terveztünk a tubus köré, amit a svájciak kiviteleztek és máshol is hasznosítottak. Ilyen magyar újítás volt még a lámpasor is, ami jelzi a pilótának, hogy mikor jön az exponálás, így akkor függőlegesen tartja a gépet és nem manőverezhet, nem korrigálhat. Az első ilyen bázis-előrejelző lámpasort villanyszerelői sínben kaptuk meg, utána viszont exkluzív kiszerelésben, a kamera tartozékaként árulták nyugaton, de nekünk ingyen adták, mert tőlünk származott az ötlet.
Mi történt 1977. augusztus 6-án?
Minden gépünk a levegőben volt és Nagykanizsáról jöttünk vissza, akkor hallottuk, hogy helikopter keres a Balatonban egy gépszemélyzetet. Rádióban nyíltan nem közölhették, hogy mi történt, de sejtettük, ezért letértünk a hazafelé vezető útvonalról és elmentünk a víz fölé. De semmit sem láttunk, a gép nem látszott ki a vízből. A kétkamerás L–410-es szenvedett katasztrófát, északról mentek Sóstó irányában, mikor az orrfutó vizet fogott. Az orrkúpban Lánczi István, a légifényképész alosztály vezetője tartózkodott navigátorként, és semmi olyan jelzést nem adott, ami a víz veszélyes közelségére utalt volna. A repülés volt a mindene, szóval nem volt ijedős természetű, és megbízott a kollégáiban. Életét vesztette, a többiek túlélték. Mindnyájunknak a repülés volt az élete.
A rendőrök még a mentést is végigfényképezték csónakokból, nagyon alaposan dokumentálták az egészet, az eredeti anyagot, ami a BM-ben van még az elholt családjának sem adták ki.
A parancsnok meghalt, a repülőgép megsemmisült, az RC-10-es kamerát kijavították, az objektívet és sok mást selejtezni kellett.
A balesethez vezető körülményekről a korábbi beszélgetések során eltérő információkat kaptam. Valaki szerint kizárólag az időjárási viszonyok voltak a felelősek, más azt mondja, túl bátrak voltak.
A Balatonnak van egy olyan tulajdonsága, hogy porzik. Ilyenkor lehetőség szerint az úszó egy kendőt, vagy valamilyen ruhadarabot, például fürdőruhát köt a szája elé, amin a víz lecsapódhat, különben megfullad. Tehát jó úszónak, szép napfényes szeles időben meg lehet fulladni a Balatonban, amikor a víz felett 50 cm magasságig párás légréteg található. Nekem kellett volna repülnöm, de cseréltem, mert minket repült óránként fizettek, és az L–410-es 3 – 3 és fél órát repült, míg az An–2-esek 4 – 6 órát voltak fenn. A Lánczinak abban az időben a családja (a gyermeke és a felesége) ott nyaraltak Sóstón. Mikor jöttek vissza a Bakonyból, meg akarták látogatni őket. Indokolt is volt az ereszkedés, mert Balatonkiliti repülőterén tudtak volna üzemanyagot vételezni. Először egy rácsapást akartak Sóstó környékén csinálni. Senki nem figyelte a merülés mértékét? Igazság szerint ez a pilótának lett volna a felelőssége. Lánczi a végsőkig bízott Horváthban. Bátor ember volt, és bár látnia kellett, hogy a vízfelszín vészesen közeledik, azt a pára miatt nehéz volt pontosan érzékelni. Az orrfutó az üveges orrkúp érdekében végrehajtott gyári átalakítás miatt nem volt behúzható, így az fogott először vizet. A család nem látta, mert alacsonyan jöttek, és hamar vizet fogtak. Lánczi az orrkúpban azonnal meghalt, a többiek túlélték, de megsérültek. 380 km/h sebességgel mentek bele a vízbe, és mivel leszakadt az orrész és elég mély volt ott a víz, teljes szélességben jött be a víz a törzsbe és összesűrűsödött a levegő. Németh Tibit is hátradobta a kameraalkatrészekkel együtt, így neki volt a túlélők közül a legkomolyabb sérülése. Fejsérülést szenvedett, a karjáról leszakadt a karóra és elveszett. Aki elől ült, próbált kapaszkodni. Ahogy lementek a víz alá, a gép átfordult, és mint a pezsgőspalackból a dugót, kilőtte őket. Ezért tudtak kijönni, mert az összesűrűsödött levegő visszalökte őket és a víz kidobta őket a felszínre. Nem volt ugye orrész, és a levegőbuborék összenyomható egy bizonyos szintig, és kidobta őket a levegőre.
Civilek kezdték meg csónakból a mentést. A szárnyalkatrészek, reflektorok, futóművek szanaszét szóródtak. A rádiós emelte ki Németh Tibit a vízből, akinek súlyos vérvesztesége volt a fejsérülése miatt. Még sokáig súlyos problémái voltak, például éjfélnél tovább nem tudott aludni. Ennek ellenére folytatni akarta a repülést és repült is tovább.
Hogyan folytatták a feladatokat az eset után?
Folytattuk a nagyméretarányú légifényképezést. Tetőkataszterekhez, növényi kultúrák vizsgálatához, erőforrás kutatáshoz, engedély nélküli lakóingatlanok felméréséhez fényképeztünk. A feladatok szerteágazók voltak, izgalmasak, és megmondom őszintén, nagyon nagy kedvvel csináltuk. Minden nap új kihívás, más időjárási körülmények. Igényesen megkövetelt munka volt. Tudományos konferenciákon is részt vettünk, szakdolgozat értékű anyagokat is kellett írni, és közben katonáskodni kellett. A leghajtósabb munkahelyem volt, de szívesen csináltam. A nagy értékű kamerákért is felelős voltam. Aztán a nyolcvanas évek elején a Beviz Árpival kiképeztük a polgári személyzetet, akik átmentek a Repülőgépes Szolgálathoz, de persze személyi tartalékban maradtak. Akkor már nem vállaltam több légifényképezési feladatot, hanem azt kértem, hogy a lakásomhoz legközelebbi helyre vezényeljenek, így kerültem 1982-ben egy műszaki alakulathoz.
Bene András is átment a polgáriakhoz, pedig az édesapja volt egykor a Térképész Szolgálat főnöke, ami tanácsadói pozíciónak is számított. (A háború utolsó időszakában időseb Bene András irányította a C5 műszer megmentését, amit aztán bombatámadásban mégis elvesztettek. Bene András százados 1946. február 10-től 1947-ig volt a HM Katonai Osztály vezetője [A Magyar Katonai Térképészet 100 éve 1919-2019" 447. oldal], de ekkor a Térképészeti Intézetet felfüggesztették a háború utáni nehéz időszak kezdetén. Bene András visszaemlékezéseiből tudható [Balla János: A Magyar Katonai Térképészet Története, II. kötet, 62-68. old], hogy még ő maga jelölte Vásárhelyi Jánost az újra alakuló Intézet parancsnokának. Bene András ez után visszakerült a térképészeti intézethez. 1950-ben már őrnagyi rangban tartóztatták le, 7 évre ítélték. 1954 áprilisában szabadult amnesztiával. 1956 után perét újratárgyalták, felmentették, rehabilitálták. A HM-től visszakapta őrnagyi rangját és felajánlották az MNTI-be visszahelyezését. Ezt azonban nem fogadta el, mert akkor már az ÁFTH-ban a polgári topográfiai térképezés felelőse volt. a szerk.).
Ekkoriban érkezett az RC-20-as kamera is, Winkler Péter javasolta a beszerzését és ő tartotta meg a kezelési tanfolyamot. Demonstrációs kamera volt, ezért árengedménnyel, de felújítva érkezett. Később még RC-30-asra is átalakították és 2020-ig használták (a szerk.).
Egyszer konfrontálódtunk a vízüggyel, mert a Gabčikovoi erőmű kapcsán a Mosoni Dunát fényképeztük és ekkor a Pilatus-al túl közel repültek a mi An–2-esünkhöz, és ebből figyelmeztetés lett, hogy többet ne közelítsék meg a gépeinket.
An–30-as is dolgozott Magyarországon, ennek mi a története?
An–30-assal Oroszországból egy felmérő csoport érkezett, amikor Farkas Bertalan volt a világűrben, és ekkor volt egy tesztrepülés három magasságon. Mivel az L–410-es lezuhant, ezért kellett igénybe venni az Oroszok segítségét. Nagyon kulturált, nagyon felkészült orosz személyzettel érkezett a légi felmérésre kialakított orosz repülőgép. MKF-6-os kamera is volt rajta, ami szintén az oroszoké volt. Egy multispektrális, hat objektíves rendszer volt. Ezzel mi nem dolgozhattunk, csak ők kezelhették. Korábban az Északi-sarkon voltak, majd Mongóliában és ezek után a térképészeti feladatok után jöttek Magyarországra. De rendkívül sokat tudtak Magyarországról. Az első napokban kérdezték Beviz Árpádtól, hogy segítünk-e nekik vásárolni a Corvin áruházban, mert szőnyeget szeretnének venni. Kilenc hónapot töltöttek távol a családjuktól. A sarkvidékektől a sivatagig minden körülményekhez volt megfelelő, nagyon jó minőségű felszerelésük. Egy hónapig voltak nálunk. Sajnos mikor Farkas Bertalan a világűrben volt, felhőzet borította a vizsgálati területet, a tesztmezőket, így egy másik űrhajós űrfelvételeivel egy időben dolgoztak. Voltak növénybetegségekre tesztmezők, de több mindenre fel voltak készítve a tesztterületek. Mi An–2-essel szimultán fényképeztünk.
Milyen saját munkáik voltak eközben?
1978 környékén voltak álcázási kísérletek is. De 85%-ban polgári munkákat végeztünk, a tetőkatasztertől a Visegrádi Vár feltérképezésén át a vadszámlálásig szinte mindenre kiterjedtek a munkák. A térképek elévülésével is sok dolgunk volt, de a pusztában nagyon sokszor eltévedtünk, például Csongrádban. Mivel a térképek régiek voltak, navigálni is nehéz volt. Akkoriban nem volt még GPS, figyeltük a vasútvonalakat és a templomtornyokat.
A Honvédség Budaörs és az An–2-esek után Tökölön folytatta a munkát An–26-osokkal.
Légi Térképészeti és Távérzékelési Egyesület
Az interjút készítette: Bakó Gábor, Budapest, 2021. február 20.
