Winkler Péter

légifényképész, fotogramméter, földmérő mérnök

Hogyan találta meg ez a szakterület, illetve honnan jött az indíttatása a légi térképészet irányában?

Egerben születtem, de Abádszalókon nőttem fel, mivel a szüleim ott kaptak pedagógusi állást. 1956-ban Apámat Abádszalók Község Forradalmi Tanácsának titkárává választották.  1956-os tevékenysége miatt 1957 februárjában internálták és bár novemberben elengedték, 5 évre eltiltották a tanítástól. Ezért családunknak jól jött a jövedelem kiegészítés, amit a nyári szünetekben figuránsként kereshettem. Itt találkoztam először légifelvétellel. Én akkor nem gondoltam, hogy majd valamikor ezzel fogok foglalkozni.

Érettségi után felvételiztem Debrecenbe matematika - fizika szakra, de annak ellenére, hogy a felvételin maximális pontszámot értem el, elutasítottak „helyhiányra” hivatkozva. Az igazi ok Apám 56-os tevékenysége volt, mint utólag kiderült, nem tartottak alkalmasnak „a jövő ifjúságának nevelésére” ... A gimnáziumi matematika tanárom látta, hogy nagyon el vagyok keseredve és beajánlott a Heves Megyei Földhivatalhoz, ahol akkoriban jó matematikai érzékkel rendelkező fiatalokat kerestek. Ott kezdtem el dolgozni 1960. szeptemberében. Először a földnyilvántartási, majd a műszaki osztályon dolgoztam. 1961-62 között Bene András eljárását kezdték tesztelni. Róla érdemes megemlíteni, hogy a Honvéd Térképészeti Intézet őrnagyaként 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és emiatt mintegy három évig volt börtönben Vácon. Rehabilitálása után az ÁFTH-ban, majd a MÉM OFTH-nál miniszteri főtanácsosként a topográfiai térképezésért, légifényképezésért volt felelős. A módszer, amit javasolt, azon alapult, hogy egy teljes szelvényt tartalmazó légifelvételt síkfotogrammetriai eljárással összevetítették a kataszteri térképpel, jelentős mértékben meggyorsítva ezzel az 1:2880 méretarányú kataszteri térképek felújítását. Egy ilyen kísérleti munkában vehettem részt. Technikusként segítettem a felmérést irányító kollégákat. Nem volt nehéz belátni, milyen nagy segítséget jelentenek a légifelvételek még ilyen egyszerű eljárás esetében is. Ekkor kezdtem igazán érdeklődni a légifényképek térképészeti alkalmazása iránt.

Látva érdeklődésemet és igyekezetemet, munkahelyemen ígéretet kaptam, hogy támogatják továbbtanulásomat. Akkoriban az volt az eljárás, ha valaki két évig dolgozott egy munkahelyen, már nem a szülők múltját derítették föl, hanem a munkahelytől kértek véleményt.  Így 1962-ben – lemondva a tanári pályáról - a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, ahová a földmérő szak levelező tagozatára nyertem felvételt. Négy félévet végeztem el a BME-n. Nem volt könnyű állandóan változó helyszínű terepi munka és az akkori közlekedési viszonyok mellett az egyetemi tanulmányi kötelezettségeknek is eleget tenni, de szakmailag igen hasznosnak bizonyult a későbbiekben.

Milyen tanulmányok vezették el a légi fotogrammetria szakterülethez?

1964 tavaszán az akkori Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal (ÁFTH) körlevélben kereste meg a Megyei Földmérési és Földnyilvántartási Felügyelőségeket, tegyenek javaslatot olyan fiatal szakemberekre, akiket munkájuk és szakmai eredményeik alapján alkalmasnak tartanak külföldi ösztöndíj elnyerésére speciális földmérői, térképészeti, légifényképezési és fotogrammetriai mérnöki képzésre a Moszkvai Geodéziai, Légitérképészeti és Kartográfiai Egyetemre (orosz rövidítéssel MIIGAiK). A munkahelyem támogatta, hogy fotogrammetria szakra jelentkezzek. Júniusban volt a felvételi vizsga, amelyen maximális eredményt értem el a szakmai tárgyakból (a matematika teljes írásbelit mindössze félóra alatt oldottam meg), így a gyatrán sikerült orosz nyelvvizsgám ellenére felvételt nyertem a MIIGAiK-ra légifényképezés, fotogrammetria szakra. A második évfolyamon egy tanulmányi csoportba kerültem Beviz Árpáddal és Árvay Józseffel. Rajtunk kívül még Vietnámból és Nigériából voltak külföldi hallgatók az évfolyamunkon.

Milyen volt az 1960-as évek egyetemi fotogrammetria képzése Oroszországban?

Az aerofakultánson erős hangsúlyt helyeztek a fotogrammetria, légifényképezés elméleti és gyakorlati oktatására. Példaként említeném, hogy a III. évfolyamot követően Ukrajnában légifényképezési gyakorlaton vettünk részt. Ez alatt 18 óra kötelező repülést hajtottunk végre, melynek során a repülési terv elkészítésétől a kamerák beszerelésén, feltöltésén át mind a navigálási feladatot, a légifényképezést, majd a filmek fotográfiai feldolgozását, a kontaktmásolatok elkészítését, montírozását és a feladat teljesítésének fotográfiai és navigációs értékelését 3-4 fős csoportokban végeztük. Nagyon kedveltem ezt a gyakorlatot. Annak pedig külön örültem, hogy kérésünkre a magyar csoport – figyelemmel az itthoni nagyméretarányú térképezési feladatokra – plusz négy órás repülési időt kapott a közeli sortávolság miatt speciális navigációt igénylő 1:8000 méretarányú légifényképezés tervezésére, komplex végrehajtására és a feladat értékelésére egy, a vezető tanárok által kijelölt ukrajnai területen. Volt egy pár napos interpretációs gyakorlatunk is, ott találkoztam először sprektozonális felvételekkel, amelyeken a növényi kultúrák jól elkülöníthetőek voltak. A spektrozonális film hasonlatos az 1970-es évek közepéig embargós Kodak infraszínes filmhez, de nem három, hanem csak két rétegből áll. Érdekességként említem meg, hogy a volt FÖMI archívumában található a teljes Dunántúl területét lefedő, spektrozonális filmre készített űrfelvétel-pár, amely hagyományos mérőkamerával készült, 60%-os átfedéssel. Élvezettel néztem a sztereo modellt, amelyben a kb. 800 m magasságban úszó felhőcsík tetejére is rá lehetett ültetni a mérőjelet.

A IV. évfolyamon az oktatás rövidebb ideig tartott, mivel mindenkinek az egyetem által felkínált lehetőségekből kiválasztott vállalatnál egy féléves, májustól októberig tartó termelési gyakorlaton kellett részt vennie. Mi Árvay József csoporttársammal Hantimanszijszk környékén, a tajgában, az akkoriban feltárt tyumenyi olajmezők térképezéséhez másod és harmadrendű háromszögelési pontok meghatározását végeztük. A termelési gyakorlat utolsó két hónapját – kérésemre – Budapesten, a Kartográfia Vállalat Fotogrammetriai Osztályán tölthettem a hazai fotogrammetriai szakmai adottságok megismerése céljából.  A gyakorlat végén Domokos György, a vállalat főmérnöke tanácsát kértem, mit válasszak diplomadolgozatom témájául, Ő az abban az időszakban kevésbé alkalmazott ortofototérkép készítési technológiáját javasolta.

Szerencsém volt, mert az egyetemünkön oktató, műszerkonstrukciói alapján méltán elismert tudós, prof. Drobüsev abban az időben fejlesztette ki ún. réstranszformátor toldatát, amely a sorozatban gyártott SzD sztereoautográfokhoz csatlakoztatható kiegészítő műszer lett. Alkalmazásával a sztereoképpárt alkotó egyik képet a folyamatot vezérlő kiértékelő a modelltérben a domborzatot letapogatva, követve a mérőjel motorikusan vezérelt mozgását, egy keskeny résen keresztül úgy fényképezi át a résterületére eső képelemet (mai szóhasználattal pixelt), hogy a magasságkülönbségekből adódó geometriai torzulásokat kiküszöböli. Végeredményben egy egymáshoz jól illeszkedő, számtalan képelemből álló olyan képet kapunk, mintha az eredeti képet ortogonális vetítéssel készítettük volna.  Prof. Drobüsev irányításával készíthettem el diplomamunkámat, melyben a hazai igényeknek megfelelő 1:2000 méretarányú ortofotótérkép előállítási technológiájával foglalkoztam. Sajnos, ez 1968-ban még túl korainak bizonyult. . .

Hol dolgozott még, miután hazatért és milyen munkákon?

Mikor hazaérkeztem, a Kartográfia Vállalathoz (KV) kerültem, a fotogrammetria osztályra. A svájci WILD cég által gyártott I. rendűnek kategorizált A7-es légiháromszögelő műszerrel dolgoztam. Árva Ernő és Weinhandt József dolgoztak még velem ezzel a műszerrel. A légiháromszögelési számításokat Kátai András, Nyilas Magdi és Vagács Géza végezték (utóbbi később BGTV fotogrammetriai osztályvezető lett).

Amikor ott dolgoztam, az A7 műszeren mért sorkoordináták geodéziai rendszerbe történő illesztése még nem számítással, hanem grafikus megoldással történt. A mért illesztőpont koordinátákat átvezették térképre, rátettek egy pauszt, és a földi és fotogrammetriai úton meghatározott koordináták eltérési értékei alapján megrajzolt görbével javították meg a többi mért koordinátát. Hosszadalmas és aprólékos munka volt, de ez is hatalmas előrelépést jelentett a korábbi módszerekhez képest.

Engedje meg, hogy röviden visszakanyarodjak az oktatásra. Hol lehetett a keleti blokkból egyetemi szinten fotogrammetriai ismeretekre és végzettségre szert tenni az 1960-as években?

Természetesen a fotogrammetria oktatása a keleti blokk országainak egyetemein is folyt, elsősorban a földmérő képzéshez kapcsolódóan. Az NDK-ban, a német fotogrammetriai tradíciónak és a jénai Zeiss műveknek köszönhetően erős volt a képzés. De ilyen mélységű és tagozódású oktatás, mint a MIIGAiK-on, másutt nem volt.

A MIIGAiK az egyik legrégebbi orosz egyetem, a múlt évben ünnepelte alapításának 240. évfordulóját. A mi időnkben geodéziai, kartográfiai, aero-fotogrammetriai és optika-mechanikai fakultánsokon folyt az adott szakirányok súlyozása szerinti oktatás. Az egyetem volt rektorai között megtalálható pl. F. N. Kraszovszkij, a róla elnevezett ellipszoid megalkotója, vagy V. P. Szavinnüh a világűrt háromszor is megjárt űrhajós. Tanáraink közül a már hivatkozott prof. Drobüsev mellett Rodionov, a szovjet holdjáró, a Lunohod fényképező kameráinak tervezője, vagy a Hold felszínéről készített felvételek fotogrammetriai feldolgozásáért az ISPRS Brock aranyérmével kitüntetett Tjuflin nevét említeném meg. Nagy szakmai felkészültséggel rendelkező tanáraink voltak, a diplomát Amerikában és Ausztráliában is minden honosítás nélkül elfogadták. Itt jegyzem meg, hogy 1960 és 1990 között több, mint 60 magyar hallgató végzett a MIIGAiK-on, különböző (geodézia, kartográfia, légitérképészet és optika-mechanikai) szakokon.

Visszatérve a karrierjére, mik voltak annak későbbi állomásai?

Az A7 műszeren végzett légiháromszögelési munka nagyon tetszett nekem, de az 1967-ben alapított Földmérési Intézetnél (FÖMI) jelentős mértékben kiterjesztették a szakmai kutatási tevékenységet és 1969. július elsejével felállították a Tudományos Kutatási Főosztályt, Dr. Bíró Péter igazgatóhelyettes vezetésével. Ennek egyik osztálya a Dr. Kovács Béla vezette Felmérési és Fotogrammetriai Osztály volt. Itt dolgozott Molnár László tud. főmunkatárs, aki az első számítógépi légiháromszögelési tömbkiegyenlítő programot készítette. Ez utóbbiak ajánlására és felkérésére 1970. január elsejével tudományos segédmunkatársként kerültem alkalmazásba a FÖMI-nél.

Eleinte Molnár Lászlónak segítettem az általa készített programok tesztelésénél. Emlékszem, éppen akkor folyt Hódmezővásárhely külterületének felmérése és lehetőséget kaptunk az ott készült légifelvételek és adatok felhasználására, teszteléshez. A KV-nál az A7-es műszeren mért sorkoordináta adatokat megkaptuk és elvégeztük a légiháromszögelési tömb számítógépi, polinomiális kiegyenlítését is. A gyakorlati éles munkához mért nagy kiterjedésű tömb jó lehetőséget biztosított a számítógépi program finomítására, a hibás pontok kiszűrésére és a felhasználóbarát program kialakítására. Végül a hagyományos grafikus kiegyenlítést összehasonlítottuk a számítógépi (érdekességként: dán gyártmányú GIER számítógép, Algol 4 programozási nyelv) eljárással és az eltéréseket a terepen is leellenőriztük.  A kapott eredmények igazolták a számítógépi eljárás előnyét mind a homogén pontmező létrehozásában, mind a pontosság növekedésében, nem beszélve a feladat végrehajtásának jelentős mértékű meggyorsításáról. Ettől az időtől kezdve a KV légiháromszögelési csoportja hosszú ideig a Vegyterv-től bérelt számítógépen kizárólag ezzel az eljárással hajtotta végre a fotogrammetriai pontsűrítést. Molnár László készített még egy analitikus légiháromszögelési programot is, amely a sztereokomparátoron mért képi koordinátákból építette fel a háromdimenziós térbeli sorkoordinátákat, az eljárás sajátosságait tekintve pontosabban, mint az A7 műszerrel elméletileg lehetett. Elvégeztük a hódmezővásárhelyi tömb újramérését a FÖMI jenai Zeiss gyártmányú sztereókomparátorán, a Stecométeren. Ezeket az analitikus úton kapott sorkoordinátákat is illesztettük a geodéziai rendszerhez. Összehasonlítva a három eljárással kapott eredményt, a pontossági mutatók az analitikus eljárásnál voltak a legjobbak, de nem adtak olyan jelentős mértékű javulást, amelyek az A7 mérési eljárás megszűntetését indokolttá tették volna. Itt tekintettel kellett lenni ezen fotogrammetriai műszerek igen jelentős beszerzési költségére is. Stecométer csak a FÖMI-nél (kutatási célra) és a BME Fotogrammetriai Tanszékén (oktatási célra) volt Magyarországon. Talán ez is oka lehetett annak, hogy hazánkban a gyakorlati életben az analitikus fotogrammetriai eljárások alkalmazása elmaradt a XX. század második felében.

Erre az időszakra esik, hogy beindultak az EOV felmérések, amihez egyre több légifelvételre volt szükség. A mérőkamerás légifényképezés ekkor kizárólagos joggal a Magyar Néphadsereg Térképészeti Intézet (MNTI) feladata volt. A polgári térképészet vonaláról felmerült ugyanakkor a kérdés, miért van az, hogy a világon széles körben elterjedt és elismert kamerákkal (svájci WILD cég RC-5 és RC-8), a jó minőségű, devizáért nehezen beszerzett filmekre (Kodak, Agfa, Illford) készített légifelvételek viszonylag gyenge minőségben és igen gyakran késedelmesen jutnak el a megrendelő térképészeti vállalatainkhoz. Ehhez nyilván hozzájárultak a mérőkamerás légifelvételek titkos voltából adódó rendkívül bonyolult engedélyeztetési eljárások és az un. „szovjet katonai repülési napok”, amikor a magyar légifényképezési repülések el voltak tiltva a légtér használattól. Azt sem vették figyelembe a tiltáskor, hogy légifényképezésre alkalmas volt-e az idő, vagy nem, ami rossz meteorológiai körülmények közötti felvételek készítésére is rákényszerítette a határidőre teljesíteni akaró légifényképészeket. Ezek a tények együttesen indukálták a légifényképek minőségének javítása kutatási programot, melynek témavezetésére Kovács Béla javaslatára engem bíztak meg. A MÉM OFTH kezdeményezésére a HM támogatásával sikerült jó együttműködést kialakítani az MNTI és a FÖMI között, és lehetőséget kaptunk arra is, hogy külső szakértőket vonjunk be a téma kidolgozásába. Ez ügyben találkoztam 1971-ben először Lánczi István alezredessel, aki a maga részéről is ennek a témának a felkarolásán dolgozott az MNTI-nél.  Ekkor tudtam meg Tőle, hogy már helikopterről is készítettek jó minőségű felvételeket, holott mi azt tanultuk, hogy a vibráció miatt ez nem ajánlatos. Elárulta a titkot: a Kamov Ka-26-os helikopter egymással ellentétes irányban forgó két rotorja kioltja a vibrációt.

Mesélne a Légifényképek Minőségének Javítása Kutatási Programról?

A kutatási feladat végrehajtása során igyekeztünk a komplex légifényképezési folyamat minden összetevőjét vizsgálni, beleértve a nyers légifilmek fotográfiai tulajdonságait (szenzitometria, denzitometria), előhívási technológiát, az emulzió hordozó mérettartóságát, a gyár által megadott kamera kalibrálási adatok hitelességét, mindezek hatását a fotogrammetriai úton elérhető pontosságra. Elemeztük a meteorológiai alkalmassági körülményeket, statisztikát készítettünk az alkalmas és részben alkalmas napok számáról. Meghatároztuk az archivált légifilmek tárolásának feltételeit. A helikopter alkalmazása – kiaknázva a helikopter változtatható repülési sebességét – lehetőséget biztosított arra is, hogy a képvándorlás koordináta meghatározási pontosságra gyakorolt hatását megvizsgáljuk.

Ehhez kötődött a Tahitótfalu külterületén létesített fotogrammetriai tesztmező létrehozása is?

Lényegében igen. Igyekeztünk lépésről lépésre javítani a fotográfiai minőséget, az elérhető metrikus pontosságot, és gazdaságossá tenni a légifényképezést. A tahitótfalui tesztmező a különböző magasságból, különböző filmekre, különböző méretarányban végrehajtott felvételezés filmanyagának kiértékelési paramétereit volt hivatott ellenőrizni. Vizsgáltuk a képvándorlás hatását, mivel törekedtünk minél nagyobb méretarányú felvételek készítésére. Meghatároztuk, hogy mennyire befolyásolja a terepi felbontás mértéke az észlelhető objektumok helymeghatározásának pontosságát. A felbontási érték meghatározásához a tesztmező középpontjában a repülés irányában és arra merőlegesen egy-egy vonalas felbontási teszt-ábrát helyeztünk el. Itt már felhasználtuk a tököli tesztrepülés tapasztalatait is – nem fehér/fekete, hanem szürke/fekete vonalpárokat festettünk fel. Előző alkalommal azt tapasztaltuk ugyanis, hogy a fehér vonalak a túlsugárzás következtében „elnyomták” a fekete vonalakat, így bizonytalanná vált a felbontási érték meghatározása. Vizsgáltuk azt is, hogy a moduláció átviteli függvény (MTF) mennyiben segíti a képek fotográfiai tulajdonságainak minőségi értékelését. Ez utóbbi Gerencsér Miklós témája volt, később ebből írta a doktori disszertációját.  Az MTF függvények meghatározásához a vonalas teszt mellett elhelyeztünk egy úgynevezett késél mintát is.

És mi indokolta a tököli tesztmező alkalmazását?

A FÖMI frissen alakult kutatási főosztálya elsősorban a MÉM OFTH által jóváhagyott témákban végzett kutatás-fejlesztési tevékenységet, de törekedtünk arra, hogy más szakágazatok igényeinek megfelelő K+F tevékenységet is folytassunk. Így többek között az Országos Vízügyi Hivatal megkeresésére a nagyméretarányú mérőkamerás légifelvételek vízügyi alkalmazási lehetőségeit is elemeztük. Amikor Lánczi István először jelentkezett a helikopteres ötlettel, ez kapóra jött ahhoz, vizsgáljuk meg, hogy a helikopter a vízügyi keresztszelvények felmérésében mennyire alkalmazható. Ehhez Tököltől délre tesztmezőt alakítottunk ki. Egy szántóterület volt a töltés és az ártéri erdő között. Földi és fotogrammetriai úton megmértük a szelvényeket és a fotogrammetriai úton kapott eredmény jobb volt, mint a földi, mert részletesebb lett. A kihelyezett vonalas felbontási ábrákról (mellyel az alacsony magasságból készített felvételek terepi felbontási értékét akartuk meghatározni) viszont megállapítottuk, hogy az egymás mellé festett fehér/fekete vonalas felbontási tesztábra a fehér túlsugárzása miatt értékelhetetlen. Ezért alkalmaztunk a későbbiekben szürke/fekete vonalas felbontási teszteket.

Ha jól tudom, kidolgoztak egy saját pontjelölést is.

Már a tököli kísérleti felvételezéskor meglepett bennünket, milyen jó minőségű és felbontású felvételek készíthetők helikopterről. Ezért úgy döntöttünk, hogy a tesztmezőt 75 m és 2200 m közötti magasságból, több szinten fényképezzük. Ehhez olyan pontjelölést kellett alkalmazni, amely a különböző magasságból jól azonosíthatóan látszik a légifelvételeken és egyben biztosítja a geodéziai, valamint a fotogrammetriai pontraállás azonosságát is. A Mercedes-jel formájú, körívben szűkülő jelet Gerencsér Miklóssal és Molnár Lászlóval együtt dolgoztuk ki. Egy pontban találkozott a három, körívben szűkülő jel, melyet 40 cm x 40 cm-es furnérlapokra festettünk fel fehér színben, míg a lapot kitöltő szín fekete volt. Elgondolásunk szerint a tököli tesztábrán tapasztalt túlsugárzási hatás itt hasznosíthatóvá válik. A fehér ív görbülete a túlsugárzás hatására az igen nagy méretarányú légifelvételeken kiegyenesedik. Így három, a csúcsával érintkező egyenes oldalú háromszög találkozási pontja biztosítja a képeken az egyértelmű pontazonosítást. A furnérlapot ebben a találkozási csúcsban rögzítettük szöggel a karóval állandósított pontokhoz, elérve ezzel a földi és fotogrammetriai pontmérés azonosságát.  Három db 15 cm x 60 cm-es figyelemfelhívó kiegészítő jelet is csatlakoztattunk a körívben szűkülő háromszögjelek meghosszabbításaként a kis méretarányú felvételek kiértékelésének segítéséhez. A tesztmező pontjait úgy terveztük, hogy a két modell középső képén 3 cm x 3 cm sűrűségű rácsot kapjunk a kép teljes területére. Ennek megfelelően a tesztmező középpontja egybeesett az egyes felvételi magasságokhoz tartozó középső kép középpontjával. A tesztmező egy centrálisan kifelé ritkuló sűrűségű pontokból és növekvő oldalhosszúságú négyzetekből állt egy közös középponttal. Összesen 365 db pontot telepítettünk. A pontok kitűzését és földi koordinátáinak helyi rendszerben történő meghatározását a BGTV végezte. A földi koordináta meghatározás pontossága a belső mezőkben ±7-8 mm, míg a külső mezőkben ±5-10 cm.

A légifényképezést egyidejűleg hajtottuk végre WILD RC-8 (f=152 mm, képméret 23 cm x 23 cm) kamerákkal helikopterről 75, 150, 300, 450, 900 m, repülőgépről 450, 900, 1350 és 2200 m magasságból. (Bármennyire meglepő, az ekkor rendelkezésünkre álló, eredetileg mezőgazdasági alkalmazásra gyártott Antonov An-2 repülőgépek csúcs repülési magassága csak 2200 m volt). A képvándorlás hatásának vizsgálatához a helikopterrel fényképeztünk 30, 60 és 90 km/h földhöz viszonyított sebességgel. 75 m magasságból függeszkedéssel (0 km/h) is készítettünk 3 db felvételt. A képminőség jó lett, de probléma adódott a képek átfedésével. A barometrikus magasságmérő pontatlanságából (±10 m) adódó méretarány különbség miatt ugyanis nem volt meg a szükséges mértékű 60%-os átfedés annak ellenére, hogy a terepen kijelölt képközéppontok a felvételeken is képközépre estek. Ezért javaslatot tettünk rádió magasságmérő alkalmazására az alacsony helikopteres légfényképezéshez.

A tesztrepülések után a légifilmek fotográfiai és fotogrammetriai feldolgozása során derült ki, hogy alábecsültük a légifelvételek legjobb felbontásának, valamint a mérési pontosságának értékeit. A fotogrammetriai pontmeghatározások során pedig kiderült, hogy a fotogrammetriai mérések terepre vetített pontossági értékei kb. azonos mértékűek voltak a geodéziai mérések pontosságával. A belső pontmező fotogrammetriai meghatározásának pontossága ±5-8 mm, míg a legkülső pontmező ugyanezen értéke ±8-10 cm volt. A hét különböző magasságból, különböző méretarányban elkészült felvételi anyag mérési eredményeinek elemzése egyértelmű korrelációval igazolta, hogy - azonos fókusztávolság esetén – a felvételi magasság és a terepi pontmeghatározás pontossága lineáris összefüggésben van. Ha a terepen elért pontosságot átszámítjuk a képméretarányára, akkor pedig közel azonos –±8-10 µm értéket kapunk valamennyi méretarányra. Ezt az értéket fogadtuk el, mint általános minőségi jellemzőt a fotogrammetriai kiértékelések pontosságának értékelésére. Ezt az értéket vettük alapul a későbbi, légiháromszögelési programjaink vizsgálata során a fotogrammetriai mérési pontosság minősítésére is.

Sajnos, a terület mezőgazdasági jellege miatt nem sikerült állandósítani a tesztpontokat betonkövekkel, így ez egy ideiglenes tesztmező lett. Próbálkoztunk később állandósítani tesztmezőt a Budaörsi Repülőtéren vagy a Bakonyban a katonai lőtéren, de erre már nem volt lehetőség.

Hogyan és mikor alakult ki az MNTI - FÖMI – MÉM Repülőgépes Szolgálat együttműködés?

Az 1960-as években új gazdaságirányítási rendszert dolgoztak ki. 1967-ben megszűnt a közvetlenül a Minisztertanács alá tartozó ÁFTH. Egy része beolvadt a MÉM-be, Országos Földügyi és Térképészeti Hivatalként, míg a földmérés szervezési, adat-és térképtári, valamint a kutatási feladatokat ellátó részlege az akkor alakult FÖMI-hez került. Körülbelül erre az időre esik a légifényképezésre használt Li-2 repülőgépek kiváltása An-2 gépekkel, ez utóbbiak üzemeltetése a Repülőgépes Növényvédelmi Állomás (1979-től MÉM Repülőgépes Szolgálat) feladata volt. Ettől az időtől a polgári és katonai célú légifényképezés közös feladattá vált. A repülőgépet, pilótát, a kamerákat, a légifilmeket és fotóanyagokat a polgári szervezetek (pl. a MÉM RSZ), míg a légifelvételező személyzetet, a filmek előhívását, titokvédelmi felülbírálatát, adminisztrációját a HM szervei biztosították. Ekkor alakult ki a légifényképezés végrehajtásának rendkívül bonyolult, nehezen áttekinthető formája. A MÉM OFTH – FÖMI - térképészeti vállalatok (BGTV, KV, PGTV, FTV) – HM - MNTI és MÉM RNÁ/RSz szervezeteken kellett keresztülmenjen a légifényképezés engedélyezése, szervezése, végrehajtása. Magát a mérőkamerás légifényképezési feladatot pedig ténylegesen csak az MNTI végezhette.

Elképesztően bonyolult és igen gazdaságtalan volt ez a folyamat. Hiába tettünk azonban javaslatot ennek megváltoztatására, hiába hivatkoztunk arra, hogy pl. a Szovjetunióban is önálló polgári légifényképezési vállalatok működtek, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is egyszerűbben oldották meg ezt a feladatot, nekünk nem sikerült Magyarországon egyszerűsíteni.

Hogyan szervezték a munkákat? Kik végezték ezt a feladatot?

Az egészen a rendszerváltásig titkos minősítésű légifilm feldolgozást csak a TÜK (Titkos Ügyek Kezelése) irodával rendelkező térképészeti vállalatok: a BGTV, PGTV és a KV, kisebb mértékben az FTV és az Erdészeti Hivatal végezhetett.  Az OFTH jelölte ki azokat a térképezési területeket, ahol a felvételezést végre kellett hajtani és biztosította a pénzt a FÖMI-n keresztül.

A légifényképezés végrehajtását a légifényképezési kapacitás túllépésének elkerülése érdekében évenkénti bontásban kezdetben négy, majd 1984-től két légifényképezési ütemre bontottuk és volt egy határidő, ameddig le kellett adnia repülési igényt. Így pl. a március 1-től május 31-ig tartó I. ütemre és a határ menti repülésekhez mind a négy ütemre előző év november 15-ig kellett leadni az igényeket. A FÖMI illetékes szervektől megkérte a repülési engedélyt, majd – az MNTI-vel egyeztetve – összeállította a beérkezett igények összesítésével az egyes feladatok végrehajtásának várható időpontját, amelyről február 5-éig értesítette a megrendelőt a pontjelölési munkák megtervezéséhez. A repülést azután lehetett végrehajtani, amikor a vállalatok lejelentették, hogy elkészültek a jelöléssel. Bizony, ez versenyfutás volt a repülésre alkalmas idővel! Nem egyszer előfordult, hogy mindaddig, amíg a jelölést végezték, jó volt az idő, a lejelentést követő naptól azonban hosszú időre zárt volt a légtér – vagy a meteorológiai helyzet, vagy a katonai tiltás miatt. Előfordult, hogy közben belombosodott és a következő évre húzódott át a légifényképezés.

A helyzet bonyolultságára jellemző az is, hogy a filmet és a vegyszert a megrendelőnek kellett biztosítani. A film nyersanyag igény a FÖMI-be érkezett be, a KV szerezte be devizáért, majd a FÖMI-n keresztül adták át az MNTI-nek. Ha az egyik cég nyersanyaga elfogyott, csak akkor használhatták a másik megbízóét, ha az írásban hozzájárult. „Hab a tortán”, hogy a HM által a titkosság miatt csak kifedve kiadhatónak minősített képek kitakart részeket tartalmazó filmmásolatának elkészítéséhez is a megrendelőnek kellett megvásárolni és biztosítani a nyersanyagot.

Ezekben a munkákban én nem vettem részt, viszont hosszú ideig légifényképezés vonatkozásában szakértőként tevékenykedtem, mintegy szakmai összekötőként a FÖMI-MNTI-RSz között. Az elkészült filmek átvételét, TÜK szabályok szerinti nyilvántartását, a filmek archiválását és szolgáltatását többek között Varga Lászlóné, Vajdáné Králik Anna, Olasz György, Ladányi László végezték.

A tekercsben kapott filmek felvágását és a FÖMI által biztosított filmkönyvekbe helyezését többnyire a fotogrammetriai feldolgozást végző cég intézte és filmkönyvben adták vissza archiválásra. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a sztereofotogrammetriai kiértékeléshez az eredeti negatívokat használták, ami saját tapasztalatom szerint sem jelentett gondot a képek értelmezésében. Annál is inkább, mert a tájékozódáshoz, értelmezéshez rendelkezésre állt a papír kontakt pozitív másolat, amelyen a méréshez szükséges pontok be voltak jelölve.

Az L1-es szabályzat hosszú ideig a mérőkamerás légifényképezés meghatározó szabályzata volt Magyarországon. Kik állították össze ezt a szabályzatot?

Az 1971-75 közötti időszakban mind az MNTI, de különösen a polgári vonal (MÉM, OFTH, FÖMI) részéről jelentős beruházások történtek a légifényképezési kapacitás növelése, illetve a minőségi feldolgozás elérése érdekében. Így az MNTI megvásárolta és üzembe helyezte az MVS-240 típusú félautomata filmhívó berendezést, fejlesztette a fotográfiai laboratórium vizsgálati eszközeit, míg a FÖMI RC-8, majd RC-10 kamerákat vásárolt. Lánczi István ötlete volt a csehszlovák gyártmányú L-410 repülőgép légifényképezésre történő átalakítása, melynek tervezésében és kivitelezésének folyamatában jelentős szerepet játszott. A repülőgép megvásárlását viszont a MÉM finanszírozta, így az a MÉM RSz-nél állt üzembe 1974-ben.

A „Légifényképek minőségének javítása” c.  kutatási feladat ötéves időszakában öt kötetes tanulmányban foglaltuk össze tapasztalatainkat, javaslatainkat, bemutatva ezen fejlesztési, beruházási eredményeket is. A tanulmányok készítői: Lánczi István alezredes, Egressy Zoltán mk. őrgy. (MNTI), Gerencsér Miklós (Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem), Domokos Györgyné dr. (BME) és én. FÖMI részéről közreműködött Majoros Gusztáv, Tóth Kálmán, Vagács Géza, Bogschütz József, Schreiber Péterné.

Ezen tanulmányok képezték az alapját az L.1. szabályzat elkészítésének. A szabályzat készítői voltak Lánczi István, Egressy Zoltán, Gerencsér Miklós, Vagács Géza, Majoros Gusztáv és én, míg Koháry István, Zsámboki Sándor és Bene András lektorálták azt. (A megjelenésekor nehezményeztük, hogy a szerzők neve nem szerepelhetett a szabályzaton, csak a kiadásért felelős Somló József MÉM OFTH osztályvezetőé. Annyit azért elértünk tiltakozásunkkal, hogy a későbbiekben kiadott szakmai szabályzatokban már feltüntették a szerzőket is.)

Az L.1. szabályzatban rögzítettük a törvényi előírásokban kijelölt és engedélyezett végrehajtó és együttműködő szervezetek közötti együttműködés kereteit. Megadtuk az akkor rendelkezésre álló légijárművek, kamerák műszaki paramétereit, valamint a repülési terv adatainak számításához, a terv készítéséhez szükséges paramétereket a különböző méretarányú térképek készítésének pontossági előírásával összefüggésben. Rögzítettük a légifényképezés navigációs eltéréseinek megengedett mértékét, a filmek minőségi besorolásának denzitometriai adatait. Szabályoztuk a filmek archiválásának módját, a kísérő dokumentumok csatolását. Előírtuk a filmek tárolásának (páratartalom, hőmérséklet stb.) feltételeit, ez utóbbi pozitív hatását az immár több mint negyven év is visszaigazolta. Nagyjából 350 000 - 400 000 db légifelvétel készült az L.1. szabályzat szerint, amelyek negatívjait a „fentről.hu” projektben folyamatosan digitalizálják és közzé teszik Schmauder Tamás irányításával, immár a Lechner Tudásközpont archívumának anyagaként.

Melyik kifejezés helyes, mérőkamara vagy mérőkamera?

Örülök a kérdésnek, mert egyik szenvedőalanya voltam a kamera kamarára történő „átkeresztelésének”. Dr. Regőczi Emil, szakmánk Kossuth díjasainak egyike volt hosszú évekig a Geodézia és Kartográfia főszerkesztője. Nagyon szépen beszélte a magyar nyelvet és igen szép stílusban fogalmazott. 1969-ben írt egy cikket (GéK1969 /1. szám, Szemle rovat: Szaknyelvi tallózás), ahol a camera obscura magyar fordításában a sötét kamara mellett foglalt állást. A cikkben többek között a „Magyar fotogrammetriai szótár” -ra és számos ismert szaktekintélyre hivatkozott (pl. Fasching Antal, Rédey István), akik a kamara szót, mint a fotogrammetriai fényképezés eszközét használták. Regőczy folyóiratunk főszerkesztőjeként árgus szemmel figyelte és javíttatta a kamera kifejezést. Érvelését el lehetett fogadni, de mint tapasztaljuk, azóta a mindennapi gyakorlat másként döntött.

Ha már a nyelvészkedésről van szó, véleményem szerint a légifénykép, légifényképezés és az ACRSA nevében is szereplő légitérképészet szavak megértek arra, hogy egybe írjuk azokat. Az MTA által engedélyezett szótagszámnak megfelelnek, széleskörű elterjedésük egyre inkább egy fogalomnak értelmezi e kifejezéseket (ld. pl. űrfelvétel). A nyelv élő, köztudatba bekerült változásait a nyelvünk megőrzéséről gondoskodó bizottságok késleltetve, de általában elfogadják.

Visszavetette a légi térképészet fejlődését a túlzó titkosítás és bürokrácia?

Rettenetesen. Többek között ennek köszönhető az is, hogy az ortofotó eljárások újra alkalmazása ilyen sokáig váratott magára. Ha egy mezőgazdasági üzemet megkerestünk, hogy ortofotót készítünk a területükről, amely sok értékes információt szolgáltat és ugyanakkor biztosítja a térképi pontosságot, először örültek neki. Amikor megtudták, hogy titkos minősítésűek, hallani sem akartak róla. Nem vállalták az ezzel járó többlet felelősséget, és még a titkosság alóli felmentés többlet adminisztrációját sem. Példaként említeném meg, még 1985-ben is előfordult, hogy Szilágyi Andrea talajtanos kolleganőmmel együtt szenvedő alanyai voltunk egy elég komoly fegyelmi eljárásnak, mert az Intézetünket meglátogató holland egyetemistáknak bemutattuk egy 1:4 000 méretarányú ortofotó szelvénynek a talajtérképezési alkalmazását anélkül, hogy előtte felmentettük volna a titkosság alól.

Az ilyen dolgok is közre játszhattak abban, hogy csak 2000 – 2003 között sikerült megvalósítani a MADOP-ot (Magyarország Digitális Ortofotó Programja – az ország teljes területéről 2000-ben három hónap alatt készült légifelvételek alapján egységes méretarányú digitális ortofotó mozaik készítése, ld. Geodézia és Kartográfia 2003/12 a szerk.), ami egyszerre nagy lendületet adott ezen eljárás széleskörű elterjedésének. Ahhoz, hogy ez a program megvalósulhasson, hozzájárult az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság által kezdeményezett „Magyarország légi felmérése” tanulmány. A pénzügyi fedezetet pedig a MÉM „EU Harmonizációs projekt” kerete biztosította, Dr. Remetey Fülöp Gábor szakmai koordinálásának és támogatásának köszönhetően.

Számomra külön érdekességgel bír, hogy ebben a technológiában találkozott az analóg és digitális technika. A légifelvételek színes filmre készültek, melyeket szkenneltek. Az 5 m x 5 m digitális domborzat modellt (DDM-5) a mintegy 30 év alatt elkészített kb. 4 000 db 1:10 000 méretarányú topográfiai térkép szintvonalainak vektorizálásával állítottuk elő. Légiháromszögelésnél illesztőpontként az országot egységesen beborító IV. rendű háromszögelési pontok szolgáltak és ez után került sor a 0,5 m pixelek georeferálására, szigorú minőségi kontroll mellett.

 Meg kell említeni, hogy a mérőkamerás légifényképek titkos volta és a légifényképezés hosszú átfutási ideje eredményezte azt, hogy a vízügy létrehozta saját stúdióját és nagy mennyiségben készítettek kiváló minőségű légifelvételeket elsősorban saját használatra, de külső megrendelésre is. Az általuk alkalmazott Hasselblad kamera nem minősült mérőkamerának, ezért az azzal készült felvételek – a katonai cenzor vizsgálata és engedélye után – általában nyílt minősítésűnek számítottak. Ez nagyban elősegítette felhasználásukat és jó szervezés esetén akár egy napos átfutási idővel is készülhettek a felvételek.

Miért erősödött meg a Repülőgépes Szolgálat szerepe 1982-ben a Néphadseregéhez képest?

Igazából erről nincs túl sok információm, csak következtetéseim. Volt egy olyan törekvése a polgári térképészetnek, hogy a légifényképezés végrehajtása is legyen független a katonai szervezetektől. Az L-410 AF szerencsétlen balesete után pótolni kellett a repülőgépet. Az RC-10 kamerát meg kellett javíttatni, mindehhez az anyagi fedezetet a MÉM-nek kellett biztosítani. Egy pillanatra felvillant annak a lehetősége, hogy esetleg a FÖMI-nél hozzunk létre egy légifényképezési csoportot, de ezt nem sikerült elérni. Az viszont tény, hogy a MÉM RSz jogot nyert arra, hogy a polgári célú mérőkamerás légifényképezést végrehajtsa. Szakszemélyzettel viszont nem rendelkeztek. Elképedten olvastam az egyik újságban azt a hirdetést, amelyben az RSz légifényképészeket toborzott – kiképzési lehetőséget is felajánlva. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy addig az időpontig mintegy húsz fő rendelkezett fotogramméter/légifényképész végzettséggel a MIIGAiK-on, amelyről a MÉM OFTH-nak is tudomása volt. Végül is az MNTI-től vezényeltek át tiszteket és tiszthelyetteseket, akik a leendő légifényképészeket és megfigyelőket céltanfolyamon kiképezték.

Megjegyzem, hogy az f=88 mm kameraállandójú optika javítását a WILD nem vállalta, újat kellett venni. A vízből kiemelt optikát megtisztíttattuk és kiállításra került a Bosnyák téri múzeumban. Az L-410 AF repülőgépet évekig nem sikerült pótolni, még az 1984-ben az L.1. szabályzat módosításáról kiadott rövid rendelkezés is csak annyit tartalmazott, hogy „... várhatóan az V., vagy a VI. ötéves tervben áll rendelkezésre”. Végül 1986-ban érkezett meg az L-410 UVP-FG repülőgép. Meglátásom szerint a gép megrendelésénél hiányzott Lánczi István szakmai hozzáállása és gondossága, amely hozzájárult annak idején ahhoz, hogy az elvesztett gép mind repülési, mind légifényképezési szempontból minden szakmai követelményt kielégített.

Mesélne néhány extrém esetet is? Kiértékelés, repülés, események, stb.

1977. januárjában együtt voltunk Lánczi Istvánnal Svájcban a WILD cégnél RC-8 és RC-10 kamaraszerelői tanfolyamon. A tanfolyam elején Pista – kreatív gondolkozására jellemzően – kifogásolta, hogy a pilóta/navigátor számára szolgáló, kameraciklus jelző lámpa nem kellően informatív. A lámpa a kamera elektronikájához csatlakoztatott kábel végén egy kb. 3 cm átmérőjű felületen zöld, sárga, piros színű fénnyel jelezte a kamera munkaállapotát. Javasolta, hogy e helyett egy – árnyékot is adó, mélyített dobozban, jól látható oszlopba rendezett 10 db vörös színű led-égőt helyezzenek el. Az egymásután másodpercenként kialvó égők jelezték, mennyi idő van még az expozícióig, a navigálás korrigálásához. Legnagyobb meglepetésünkre a tanfolyam végére el is készítették az új típusú jelzőlámpát, amelyet az ötletért cserébe térítésmentesen megkaptunk. 1977. augusztusának elején szabadságon voltunk a családommal Egerben. Hatodikán (szombaton) kaptam egy táviratot – hétfőn reggel jelentkezzem a munkahelyemen. Vagács Gézával találkoztam először – Tőle tudtam meg, milyen szerencsétlen baleset áldozata lett Lánczi István és hogy mi történt az L-410-zel. A kamerák kárfelmérését kellett elvégeznem. A budaörsi repülőtéren a repülőgép roncsaiból kinyúlóan, árván ágaskodott a Lánczi István tervei alapján elkészített és általa használt ciklus-visszajelző lámpa. Ez a kép örökre beégett a tudatomba. Lánczi István halála és a repülőgép elvesztése nagy veszteség volt a hazai légifényképezésnek, sokáig pótolhatatlan.

1983-ban vezették be az „új gazdasági mechanizmust”, mely lehetővé tette meglévő munkahely mellett, vagy azon kívül un. gazdasági munkaközösségek alakítását. Kevesen tudják, de Rácz Tamás felkérésére Zsámboki Sándorral együtt alapító tagjai voltunk az Ökoplan gmk-nak, ahol mintegy két évig dolgoztunk, a hivatali munka mellett. Az én feladatom volt Tamás tájtervezési munkáihoz a nyílt minősítésű, azaz nem mérőkamerás légifelvételek biztosítása. Egy alkalommal az Egerszalók mellett felfedezett, akkor még alig ismert melegvizű forrás környékét kellett fotózni, területfejlesztési terv készítéséhez. A VÍZDOK-tól bérelt Pilátus Porteren Kurunczi Istvánnal és Sziklai Gáborral elindultunk a kb. 20 perces munkára. Gödöllő felett járhattunk, amikor észleltük, hogy déli irányból viharfelhők közelednek. Visszafordultunk, leszálltunk Budaörsön. Ekkor mondtam, hogy Egerben laknak a szüleim. Nosza, hívd fel őket, milyen idő van ott. Telefonáltam és Édesanyám mondta, hogy szép napos az idő, de vigyázzak, mert fáj a dereka, időváltozás várható. Gyorsan megkértük az új útvonalat Dunakeszi felé és elindultunk. Alig, hogy kiértünk Egerszalók fölé, erősen beborult felettünk. Kérdeztem Pistát, a pilótánkat – mit tegyünk? Ő is, Gábor is azt mondták – félünk, de ha már itt vagyunk, csináljuk meg a munkát, ne legyen üresjárat az eddig felhasznált repülőidő. Így aztán – zuhogó esőben, néhány villám kísérete mellett 800 m magasságból elkészítettük az– mint előhívás után kiderült - egyenletesen megvilágított, árnyékmentes színes felvételeket. Azt hiszem, ez mindhármunk számára felejthetetlen élményként marad meg emlékeinkben.

A FÖMI TK mezőgazdasági alkalmazási programjához készítettünk infraszínes légifelvételeket. Dr. Vámosi Judit fedezte fel, hogy a hatalmas napraforgó táblákban egymást követően, egyenletes távolságokban téglalap alakú üres foltok vannak. Mivel több megyében is találtunk hasonló jelenséget, kimentünk a helyszínekre megtudni mi lehet ennek az oka. Emlékszem, az egyik helyen az agronómus nem akarta elhinni, hogy ilyen van. Be kellett menni a táblába és megmutatni az üres foltokat. Akkor derült ki, hogy a vetőgép hibája okozta – tartályváltásnál későn indult el a vetőmag a feltöltött eszközből. Kiderült, hogy más helyeken is ugyanezt a devizáért vásárolt vetőgép típust használták, ugyanezzel a hibával. Értesítették a gyártó céget – javították a hibát.

1991-ben a parlamentben a következő év költségvetésének tárgyalásakor egyes frakciók javaslatára meg akarták vonni a Magyar Űrkutatási Iroda éves költségvetését, ami, ha jól emlékszem, évi 80 mFt volt. Mikor ez a sajtóban nyilvánosságot kapott, egyeztettem az Űrkutatási Tanács tagjaival. Közösen aláírt levelet írtunk a képviselőknek, melyben indokoltuk az űrkutatás – és ezen belül a távérzékelés – fontosságát. Mellékeltünk egy Bős-Nagymaros területét ábrázoló űrfelvétel részletet és egy, a Parlament környékét ábrázoló infraszínes légifénykép nagyítást. A levelet eljuttattuk a frakciókhoz, egyéni képviselőkhöz. Hál’Istennek a parlamenti szavazáson – ha nem is nagy többséggel – de megmaradt a MÜI költségvetési tétele.

Ugyanebben az évben elkészítettük és elfogadásra felterjesztettük az FM-nek az ország légifényképezési programját jóváhagyásra. Sajnos, hiába támogatta javaslatunkat Zsámboki Sándor akkori FVM földmérési főosztályvezető, a pénzügy elutasította. Pedig a kárpótlási törvény végrehajtásában, ha felhasználták volna a friss légifelvételeket, elkerülhetők lettek volna az olyan hibák, mint pl. amikor temetőt vagy olajkutat osztottak ki.

Az országos digitális ortofotó program végrehajtásakor Intézetünknél egy külön csoport foglalkozott az elkészült szelvények minőségi vizsgálatával. Számos érdekességet fedeztek fel. Tóth Katalin munkatársunk jelezte egy alkalommal – lehet, hogy hibás a domborzat modell, amelyre a képek illesztését végezték, mert az egyik futballpálya nem szabályos téglalap alakú. Kiderült – nem feldolgozási hiba történt, hanem -lehet, hogy az ellenfél játékosainak megtévesztésére? – tényleg rövidebb volt a pálya egyik oldala, mint a másik. Később az interneten láttam, hogy a Google térképen ezt többen is felfedezték.

Mondta, hogy van egy információja az első magyar nadír fényképfelvétel kapcsán.

Az 1905-ben készült első magyarországi nadír fénykép a Bosnyák téri múzeumban volt kiállítva a falon. Egy angol geológus távérzékelővel jó barátságba kerültem egy konferencián és megemlítettem neki ezt a fényképet. A következő konferencián bemutatott egy pozsonyi úriembernek, akinek a nagypapájának a kertjében ért földet a léggömb. Segítettek leszedni a fáról, és ezért emlék aranypénzt kaptak, amit a család a mai napig őriz.

Hogy látja a légi felmérések jövőjét?

Konecny professzor, az MFTTT tiszteleti tagja 1996-ban az NFTT XVIII. Bécsben tartott Kongresszusán „Paradigmaváltás az NFTT-ben az első és tizennyolcadik bécsi kongresszus között” című ünnepi megnyitó beszédében a fényképezés feltalálásától a digitális munkaállomásokig a fotogrammetria, légifelmérés fejlődésében öt paradigmaváltási időszakot határolt le, melyek bekövetkezése mintegy 160 éves időszak alatt zajlott le. Ha az elmúlt harminc évet tekintjük át, láthatjuk – annyira felgyorsult a fejlődés, hogy az ötször kevesebb időszakra legalább ötször több, szakmánkra hatással bíró paradigma váltást határozhatunk meg. Elég, ha csak a digitális fényképezésre (felbontás, érzékenység, felvételezési technika, adatrögzítés, képtovábbítás, feldolgozás, archiválás stb.), GPS helymeghatározásra, valós idejű navigációra, multispektrális szkennerekre, lézer, radar és egyéb felvételezési technikák alkalmazására, UAV-ok széleskörű elterjedésére és mindennapi gyakorlati hasznosítására gondolunk. A magam részéről azt is ebbe a kategóriába sorolom, hogy megszűnt a légifelvételek titkos minősítése, amely lehetővé tette a légifelvételezési eljárások széleskörű és mindennapi használatát.

Emlékszem, egy egyesületi előadást követő szakmai vitán Schreiber Péter kolléga felvetette, hogy a fotogrammetria elsődleges célja az volt, hogy minél pontosabban határozzuk meg azt, hogy hol van egy ábrázolandó objektum, míg a távérzékelésnél elsősorban arra keressük a választ, hogy mi van hol. A mai technikai szinten úgy vélem, ma már mindkét kérdésre közel azonos szinten tudjuk megadni a választ.

Milyen lehetőségeket lát az egyesületben?

Bevallom, kezdetben kicsit kétkedéssel fogadtam egy új „légi térképészeti és távérzékelési társaság” létrejöttét, hiszen profilja nagyon jól illeszkedik az MFTTT Fotogrammetriai és Távérzékelési Szakosztályának tevékenységéhez. Szükség van még egy, hasonló jellegű egyesületre – vetődött fel bennem a kérdés. Az elmúlt évek folyamán azonban – bár egészségi állapotom miatt én már inkább csak az interneten tudom figyelemmel kísérni tevékenységeteket – beláttam, hogy az UAV-ok megjelenése, a különböző felvételezési technikák bevezetése – a különböző szakágazatok szakembereinek olyan mértékű bevonását eredményezte, amely messze meghaladja az MFTTT vonzáskörét. Annak viszont örülök, hogy amint látom, pl. a Kákonyi Gábor által szervezett „Fény-Tér-Kép” konferenciákon keresztül meg van a kapcsolat társaságunkhoz.

Tetszik, hogy jól használjátok ki az internet lehetőségeit az ACRSA csoportban. Látszik a tagok részéről a segítőkészség mind szakmai kérdések, mind a drón tevékenységet érintő új jogszabályok megvitatásában. Remélhetőleg az ACRSA közreműködésének eredményeként elfogadható megoldás születik azokban a felvételek készítését korlátozó intézkedésekben, amelyek – igaz, most más okokból – de ugyanúgy ellehetetlenítenék a légifényképek hasznosítását, mint a mi időnkben a titkosítás.

Sok sikert kívánok az új adatgyűjtési lehetőségek segítségével nyert adatok korrekt, megbízható feldolgozásával és szolgáltatásával minél szélesebb körű felhasználói közösség eléréséhez. 

 Légi Térképészeti és Távérzékelési Egyesület

Az interjút készítette: Bakó Gábor, Budapest, 2021. április 29.